A kényelmes "szenvedés"

Egyik megalkotója és résztulajdonosa vagyok az Attyapusztai Madárlesnek. Imádok a lesben időzni. Kényelmes, komfortos, legszebb fotóim ott születtek. Ugyanakkor hazafele vezető úton mindig van bennem egy űr, amit úgy tudnék a legjobban leírni, hogy bezártam magam egy 12 négyzetméteres lesbe egész napra, hogy kényelmesen fotózhassak ahelyett, hogy jártam volna a határt és feltöltődtem volna. Akármennyire is elégedett voltam a fotók vonatkozásában, ez az érzés mindig kísért. De ha cserkelni indulok, akkor meg mindig az van bennem, hogy nem jutottam elég közel az őzhöz, vagy madárhoz. Sétálok 20 kilométert a semmiért, mert éppen nem jött össze semmi, vagy gumicsizmában kell sétálgatni, ami nem egy meleg lábbeli, legalábbis az enyém és nem is kényelmes.

És amikor sikerül a lesben mondjuk rókát fotózni, akkor hamar elhessegetem ezt a rossz érzést. Nem tudom szavakkal leírni azt az érzést, amikor 2,5 - 3 méterről láthatsz és fotózhatsz egy gyönyörű rókát, amit gyakorlatilag én etettem süldő kora óta és ő nem is tud róla, hogy amikor megjelenik egyik szükségletét kielégíteni (evés), akkor hálálja meg nekem az egész hetes korán kelést és kijárást. El sem tudod képzelni, hogy milyen rossz érzés az, amikor reggel 6 órakor munka előtt kimész a leshez etetni csak azért, mert szombaton szeretnél fotózni és szeretnéd ha jönne a róka. Aztán másnap látod, hogy eltűnt a hús és bízol benne, hogy a ravaszdi volt ott és lakmározott. Majd ez megy minden nap és mikor végre eljön a szombat és ugyanúgy mész ki 6 órakor és hiába várod a rókát, mert nem jön. Aztán kesergek picit, de a jövő héten megint minden nap felkelek és megyek etetni. De amikor találkozok vele és hagyja magát fotózni is, akkor tudom, hogy megérte minden egyes nap és forint a fáradozást!

A fárasztó feltöltődés

Amikor épp nem a lesben ülök, mert mondjuk vendég van, akkor a nagyalásonyi határt járom, általában gumicsizmában. Ennek az apropója, hogy egyik legjobb barátom Nagyalásony környékén vadászik. Szeretek a társaságában lenni függetlenül attól, hogy van nálam fényképezőgép, vagy nincs. Így aztán egyre jobban megismerem a 8 ezer hektáros területet és a körzetek vadállományát. Hála Balázsnak egyre több vadászt is megismerek a társaságban és talán mondhatom, hogy már ők is tudják, hogy "az a fotós gyerek lehet ott a 16 -os körzetben, aki a Balázzsal szokott jönni". :) Körülbelül ezt a kijelentést tudom elképzelni egyéb jelzőkkel kiegészítve! Azért próbálok segíteni is, amikor hajtás van náluk, segítek zsigerelni és vadat összeszedni, ha különleges trófeájú állat kerül terítékre, akkor azt lefotózom az elejtőjével. Ez szerintem így korrekt. Tehát így születnek az őzes fotóim zöme, de azért Attyapusztán is lett már nagyon jó őzes fotóm.